Kora reggel telefonhívást kaptunk, a város szélén a szántáson egy kutya fekszik. Mindenre felkészültünk, hisz annyi szenvedést, fájdalmat láttunk, hogy ilyen körülmények között csak is rosszat sejtettünk. Szakadó esőben, sárban megláttuk a fekvő kutyát, mozdulatlanul.
Közelebb értünk, szólításunkra kicsit felemelte a fejét, de továbbra is fekve maradt. Sérülés nyomát nem találtunk rajta. Kézben tudtuk a szántásról levinni, mivel nem akart lábra állni. Az betonúton viszont nehezen, de a saját lábán tette meg a kocsiig az utat. Meleg helyre vittük, ahol pár falatot evett, utána azonnal elaludt. A szemében mérhetetlen szomorúságot látunk. Bárcsak el tudná mondani azt, amit sejtünk, de mégis reménykedünk, hogy nem jók a megérzéseink: Nem lehet, hogy öregen kidobták, magára hagyták! Nem lehet, hogy több évi szolgálat után ezt érdemli! Lelkileg összetört, nem akar ő már élni, feladta! Gazda jelentkezését várjuk!
